Érdemes túlórázni? 1. rész
Megéri-e akár a munkaadónak, akár a munkavállalónak, hogy megfejelje a napi 8 órányi munkát akár egy fél órával is? Mik a hatásai annak, ha valaki a korareggeleket, ebédszüneteket, esti órákat is folyamatosan az irodában tölti? Hatékony-e a napi 8 órán túl végzett munka? Mit nevez egyáltalán a törvény túlórának, túlmunkának?
Külföldön és idehaza
Amerikában, a Nyugat-Európai országokban a vállalatok már gondot fordítanak a rekreáció elősegítésére, és nem a munkában töltött órák a mérvadóak, hanem az eredmények, amiket a munkavállalók felmutatnak.
Ezekben az országokban a dolgozók nem tartják magukban, ha valami bántja őket, vagy frusztrációt okoz. Lehetőségük van nemcsak megvitatni problémáikat, hanem érdemben elérni is valamit. Így kevesebb feszültség éri őket, ami által teljesítményük javulhat, illetve nem alakulnak ki bennük munkával kapcsolatos pszichés vagy fizikai betegségek, vagy mégis?
Ma már nemcsak Japánban valósul meg a feszített munkatempó, hanem a Világ szinte minden táján társadalmi elismerésben részesül az, aki vérverejtékkel robotol. A szorgalom természetesen erény, de egyre többen viszik túlzásba a túlórázást, a legtöbbször eredmények nélkül.
Még a főiskolai éveim alatt találkoztam egy valaha az iskolámban végzett lánnyal, aki péntek este egy közös programot hagyott ott, mondván, még vissza kell szaladnia az irodába egy órácskára, mert nem végzett mindennel. Meghökkenve bámultunk rá, hogy komolyan gondolja-e. Komolyan gondolta. Ez a lány tökéletes megtestesítője a munka-alkoholistának, a napjainkban lassan népbetegséggé váló kórnak.
Munkaalkoholizmus
Maga a munkaalkoholizmus elnevezés Wayne Oates amerikai kutatótól származik; de a jelenséget először Ferenczi Sándor pszichoanalitikus ismertette a nagyérdeművel, igaz akkor még „vasárnapi neurózisnak” nevezve a munkamegvonás tüneteit.
A munkaalkoholizmus elkerülése nemcsak a munkavállaló, hanem a munkáltató számára is fontos, hiszen a kimerültség, az alvászavar, az elmagányosodás mellett olyan stressz betegségek is megjelenthetnek, amelyek jelentősen csökkenthetik a teljesítményt. Az olyan végletes, illetve végzetes betegségekről nem is szólva, mint a magas vérnyomás, az elhízás, a szívinfarktus vagy az agyvérzés.
Barbara Killinger kanadai pszichológus Munkamániások című tanulmányában ekképp ír a munkamániáról és a mániásokról: „Életforma, vagy életforma-betegség, netán szenvedély. Ők azok, akiknek nem elég a 8 óra munka, 8 óra pihenés és 8 óra szórakozás, hanem tizenöt órát dolgoznak. Számukra a munka olyan, mint rosszabb társaiknak a kokain.”
A csapda
Mi is a gond a munka-alkoholistával, ha egyszer annyi időt tölt szorgalommal az irodában? Az igazi különbséget az határozza meg a sokat dolgozó emberek között, hogy az illető csúcsteljesítő, vagy gyengén teljesítő-e. A csúcsteljesítők jól teljesítenek, szeretik munkájukat, de nem megszállottak. Van családi életük, barátaik tudják, hogyan kell kihasználni a rendelkezésre álló időt, mikor szükséges szüntet tartani, és hogyan élvezzék az életet. El tudják viselni azt, ha a dolgok egy kicsit kicsúsznak a kezük közül és nem megszállottjai a tökéletességnek. Mentálisan egészségesek; keményen dolgoznak, mivel ez elégedettséggel tölti el őket.
Ezzel szemben a gyengén teljesítők sokat foglalkoznak a részletekkel, és maguk függenek a munkától, nem pedig a munka tőlük. Gyakorlatilag mindent ellentétesen végeznek, mint a csúcsteljesítők: feláldozzák ismerősi, baráti kapcsolataikat, sőt családi hátterüket is munkájuk érdekében, és rosszul tűrik a bizonytalanságot, ingerlékennyé válnak, ha a dolgok nem kiszámítottan mennek.
A két csoport között a legfontosabb különbség a motiváció forrása: a csúcsteljesítőknél a munkájuk iránt érzett elkötelezettség, míg a munka-alkoholistáknál a hibázástól való félelem a motivátora a rengeteg robotnak.
