Tudjunk nemet mondani
Sokszor mondjuk magánéleti vonatkozásban, hogy tudjunk mosolyogva nemet mondani, de vajon ez igaz a munkahelyen felmerülő szituációkra egyaránt? Hol vannak a határok, és meddig lehet tolni azokat?
Hol vannak a határok?
Egyszer egy filmes cég egyik vezető beosztású dolgozója arról panaszkodott nekem, hogy kiadott egy feladatot asszisztensének, aki egyből közölte, hogy azt bizony nem csinálja meg. Mit lehet ilyenkor tenni, mi a helyes reakció? Mind az elvállalt munka mennyiségében, mind a munkatársaink által helytelenül megválasztott kommunikációs stratégiák kezelésében eljuthatunk egyszer határainkhoz, amikor elveszítjük türelmünket.
Meddig mehet el a főnököm? Meddig mehet el a beosztottam, vagy munkatársam? Ki kérhet meg engem szívesség megtételére, vagy feladat végrehajtására? Egyáltalán mire kérhetnek meg? Hogyan, milyen módon kérnek tőlem? Főleg mennyire vesznek igénybe? Ami a legfontosabb: én mennyit tudok bevállalni?
Amikor besokalunk
Az ember minél inkább vezető beosztásban van, annál inkább veszik igénybe türelmét, segítőkészségét, felügyeletét, felelősségvállalását. Egyre több dologban kell döntenie, egyre több feladatot kap annak ellenére, hogy mint vezető, delegálja azokat a beosztottaknak.
Persze ez fordítva is igaz. Ha asszisztens valaki, vagy titkárnő, minden apró-cseprő dologgal megbízzák, olyanokkal is, amelyeket az illető személyek maguk is el képesek végezni, ám önkényesen kiadják a „legkisebbnek”. Ezek azok a bizonyos megalázó pillanatok, amelyekbe pályakezdőként (is) sokan belefutottunk…
Tudni kell nemet mondani.
Természetesen azt is tudni kell, hogy hogyan. Tisztelettel, vagy éppen határozottan, mosolyogva, vagy szigorúbban, stb. Nem lehet mindig mindent elvállalni, mindenre igent mondani, mert idővel azon kapjuk magunkat, hogy más már-már velünk végezteti a saját munkáját. A másik dolog az, hogy van egy hangnem, egyfajta tisztelet, amelyet akkor is érvényre kell juttatni, ha valakit megkérünk valamire.
Egy projekt menedzser ismerősöm nemrégiben azt panaszolta, hogy már túlságosan sok feladat hárul rá. Kiküldetésben van külföldön, munkája alapján nem is a legsegítőkészebb a kollégák java, ráadásul annyi feladat hárul rá, hogy reggel 8-9-től van, hogy este 10-ig is az irodában ül. Lassan kezd elege lenni a munkából. Túl sok a feladat, a felelősség, ráadásul idegen környezetben, és bár szereti, amit csinál, mégis új állásra fáj a foga.
Ő is abba a hibába esett, amelybe sokan mások: nem tud nemet mondani. Ha olykor egyes feladatokat nem vállalna, például olyanokat, amelyeket helyettese, beosztottjai el tudnának látni közel olyan hatékonysággal, mint ő, akkor néha emberi időben érne haza, maradna ereje kikapcsolódásra, evvel együtt több kedve a munkához.
Sok vállalat már figyel a work-life balance-re (munka-magánélet egyensúly). Ezek a cégek rugalmasabbak a szabadságok kiadásával, péntekenként sokszor korábban hazaeresztik a kollégákat, olyan programokat szerveznek, amelyekre a dolgozók családjai is hivatalosak, stb. Sajnos Magyarországon nincs még ekkora keletje a work-life balance programnak, így ki-ki a maga módján harcolhatja ki magának az időt a feltöltődésre, pihenésre.
